Sétáltam a hosszú peronon, Falevelek úszkáltak az utakon. Levelek, melyeket vitt a szél, S nem tudták, meddig fog fújni még. Szálltam fel a vonatra, Egy kis levelet fújt az arcomba, Sárgállott a napfényben, S vöröslött egészében. Útjára engedtem szegényt, Hadd vigye őt a szél, Megfogta kezével a sárgát, Feldobta és vitte tovább a vállán. Leültem az első helyre, Közben nem is vettem észre A fényt, a világító napot, Ahogyan kandikált be az ablakon. Megvilágította arcomat, Fényárban úszó alakomat, Sütött, mintha örökké élne Fénye, és soha nem lenne vége. Elindultunk, csikorogtak a kerekek, Utunk elkezdődött: Város, Isten veled! Elszaladt egy vad, nem tudtam hirtelen, Csak én képzelem? Mégsem, ez nem lehet. Egy csodás őz, egy kifejlett vad, Ő volt, aki már tovaszaladt. Csendben telt az út tovább, Semmi nem szakította meg a magányt. Elkezdett lassítani a vonat, És megláttam kis falumat. Hol minden s mindenki tudja, Itt van az ősz, itt van újra.
Hazafelé tartó vonatozás alkalmából
2015-2016. november 1.