Az élet, mint a színház I.

A kezdet

Réges-régen megszülettem,
S e társulat tagja lettem,
Társulat, amiben mindenki játszik,
Fű-fa egytől-egyig és egytől százig.

Ami tehetséget kaptunk, úgy élünk,
Aszerint kapjuk meg minden szerepünk.
Szerepeket, melyeket gyakran váltunk,
Mindenhol mást játszunk, amerre járunk.

A szerep osztása nagyon egyszerű,
De ez, mint tudjuk, kicsit sem ésszerű,
Amilyen volt itt az első benyomás,
Azt fogod játszani életed során.

Nem változtathatod meg az életed,
Csupán nagyon kicsit jobbá teheted.
Ez a szereped megmarad örökre,
Nincs megoldás bánatra, örömre.

Megváltozni már nincs lehetőséged,
Még ha másban lenne is tehetséged.
A társulat ebből kicsit sem enged,
Téged ők csakis ilyennek ismernek.

Még ha meg is próbálod, amit nem lehet,
Abból lesz aztán csak a kész őrület:
Te ezt akarod, a rendszer nem enged,
Hiába szeretnéd, el kell viselned.

Nem engedi jellemed, hogy mást tegyél,
Ilyen vagy, mert Te ilyennek születtél.
Magadat meg nem változtathatod,
Több Te nem lehet, s nem váltogathatod.

El kell fogadni, hogy az élet nehéz,
Ha mindig ezen gondolkodsz, tönkremész.
Ha találsz valakit a falak mögött
Ki támogat, s ott van a nagyok között,

Csak Ő lehet a Te mentsvárad köztük,
Aki megért, és elfogad közöttük.
Érti még, Te is ember vagy,
Boldog élethez Neked is jogod van!

Győr, 2016. január 11-14.