Fenn a hegyekben éldegélt a szegény kislány. Egyedül volt, csalódott, akiben addig megbízott. A tél már enyhült, de szegény még mindig árván, Senki sincs, aki egy ifjú kis lánykát megszánna tán? Azóta is járt ő a templomba szorgosan, Minden nap ott imádkozott, már kicsit boldogabban: Ott ült vele, aki miatt nem volt bánatos, Hiszen még sincs egyedül... - tudta, és ez csodálatos. Egy szokásos reggelnek indult ez a nap is, Imádkozott, mikor valaki betért a templomba. Odapillantott a lányka, és észrevette A gazdag fiút, akiről azt hitte, hogy szerette. Szomorúság tükröződött a kislány szemén, Nem volt sokkal több a fiúcska, mint egy halott remény. De mintha derűs lett volna, pedig otthagyta: Gondolta, rájött a fiú, hogy elszomorította. Leült melléje a fiúcska, s rápillantott, Látta szemében a csillogást, de inkább bánatot. Megértette mit rontott el, miért szomorú, Mi okból nem világít a lány felett a koszorú. Mégis, a nagy csendben percek múltak el lassan, Nem történt semmi, és a lányka egyre szomorúbb lett. A fiú pedig a csendet megtörve, szépen Kiszállt a padból, és eltűnt az ajtóban egészen...
2016. április 17. után