Fenn a hegyekben, novemberben, élt egy kislány, Egyedül volt, árva. Hideg, zord tél borult e tájra. Nem volt senkije, egy kis kunyhóban éldegélt, Koldulni járt, de sok ember mégsem sajnálta szegényt. A várost járta, élelmet kérve, tűzifát Szeretne, hogy ne fázzon, még sincs senki e világon, Ki megsajnálta volna őt. Könyörgött sírván, Nem sok minden az, amit ő most szeretne, és kíván. Melegedni lenne jó, erre gondolt szegény, Sétálván a templom előtt, megpillantott egy reményt. Egy gazdag fiúcska ült a padban, gondtalan, Nem kellett több, s a lány megindult feléje boldogan. Betért a templomba, szépen keresztet vetett, Odasétált csendben a padhoz, melyben a fiú ült. Letérdelt mellé, és hálásan imádkozott, Miközben a fiúcskára nézett, rácsodálkozott. Meglátta a fiú is szegény kislányt árván, Összebújtak, és a csendben percek múltak. Barátra lelt a kislány, nem volt már szomorú, S gyertyaként fénylett felette egy kis reménykoszorú. Beszélgettek, s kapott valamit, amit többé El nem felejtett: reményt, melyet számára jelentett. Egy segítőtárs, aki kiáll mellé, segít, Minden rosszat egy pillanat alatt jobb fényre derít. Ám egy borús alkonyon, ott várta a lányka, De hiába, nem jött, így belekezdett egy imába. Imádkozott halkan, sírt a templomi csendben, Szegénynek nem volt senkije, rokona csak a mennyben. Már csak imádkozni járt vissza a templomba, A fiút nem felejtette, és el sem feledhette: Ő volt az, ki meggyújtotta a remény lángját, De mint gazdag, ő is, csak bolondította a lánykát. Ahogy teltek a napok, úgy égett a gyertya, S fogyott a remény. Egyedül volt már megint, ó szegény. Hirtelen nagyot dobbant a szíve, s kialudt A gyertya lángja, de volt valaki, még sincs egyedül...
Szany, 2016. március 24-31.