Réges-régen, messze földön, távol embertől, erdő mélyén, rejtve, Volt egy kis tisztás, érintetlen, állatok lakhelyével megtelve. Egy magányos fácska, fiatal és árva, várva nagyon a tavaszt Éldegélt ott, s remélte, ágain egyszer a meleg rügyet fakaszt. Az égről a Nap mindig letekintett rá, figyelte a kis szegényt, Rájött, a fának nem egyszerű az élete, tán tud adni reményt. S elkezdett vele beszélgetni, jót nevettek, barátok is lettek, Múltak a hetek, a kicsiny fa boldogabb, szinte már rokonlelkek. Egy reggelen esett az Eső, szomorúan dúdolt egy dallamot, De minden rossz ellenére a fa azóta dicséri e napot. Az Eső cseppjeiben szólt hozzá, s újabb barátra talált benne, Még egy segítőtárs, mintha már végre új leveleket teremne. Közeledett, jött a tavasz, boldogan virágzott már, ki nem árva, Lett két barátja, és életében először a szép tavaszt várta. Nem is tudta, mi vár még rá, csak hallgatta a Nap, az Eső szavát, Elképzelni sem tudta jövőjét nélkülük, boldogabb önmagát. Mikor felhő volt az égen, takarta a Napot, szállt egy méhecske, Segített a fának, virágporát vitte, hisz Ő már az élete. Életüket a kis tisztáson együtt töltik most már mind a négyen, Barátok lettek, és azóta vígan éldegélnek tavasszal, nyáron, ősszel és télen.
Győr, 2016. március 7-10.